Azt mondják, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ezt a tézist az ember általában elfogadja igaznak, mivel annyi helyen hallotta már, annyiszor mosták vele az agyát, hogy nem is gondolkozik el rajta. Tényleg igaz lenne?

Már a szép definíciójával is bajban vagyunk. Bár az emberek többsége meg szokott egyezni abban, hogy a tiszta kék ég szép, az orgonavirág szép, az igazgyöngy nyakék szép, a Parlament szép, azért sok mindenben nem értenek egyet. Sok embernek teljesen más a szépségideálja nőben/férfiban. Az egyik ember a piros színt találja szépnek, a másik a kéket, az egyik a kis tömpe szar kutyát , a másik a nagy batár behemótot . Az egyik a szőkére esküszik, a másik a hollófeketére. Általában igaz, hogy a többség által szépnek tartott dolgokban van valami arányosság. Valami, ami az adott formanyelvben a tökéletes, az ideális felé mutat. Persze ezt is külön bejegyzésben kellene boncolgatni, hogy mi az arányos, mi az ideális, de ezt most kihagyom. Most a szépséget szeretném megfogni.

Szerintem szép az, ami érdekkel tetszik.

Gondolkodjunk el rajta, mit szoktunk szépnek találni. Gondolkodjunk el azon is, miért éppen ezeket a tárgyakat, helyszíneket, embereket, állatokat találjuk szépnek. Rá kell jönnünk, hogy amit mi szépnek látunk, érzünk, hallunk, azok a dolgok valahol kapcsolódnak hozzánk. Vagy nekünk is van olyanunk, vagy szeretnénk egy olyat. A társadalmi berendezkedés, a közmegegyezés is formálja a szépség definícióját. Voltak korok, amikor Európában a testes, hurkaszerű asszonyságok voltak a szépek, ma inkább a csenevész ropiszerű asszonyságok. Persze vannak a Földnek olyan helyei, ahol ma is a hurkaszerű asszonyságok vannak divatban. Ahol kevés az élelem, Afrika egyes részein, a szépségideál a kövér nő. A kövérség a jólét biztos jele. A jólét a biztonság, a túlélés feltétele. Az emberek ott kövérek akarnak lenni, ezért a kövéret vonzónak találják. Vágyakoznak a kövérségre. A kövér számukra szép.

Ha az ember lát egy tűzpiros Ferrari F430 Spider-t, akkor azt általában szépnek találja. Szépnek találja, mert a közmegegyezés szerint akinek ilyenje van, az sikeres, azt irigyelni kell, mi is rögtön akarunk egy hasonlót.

Ha egy verset szépnek találunk, akkor az valahol bennünk hasonló húrokat pendít. Valahol megérint minket. A vágyainkról, az örömeinkről, vagy a fájdalmainkról, a szenvedésünkről szól, ezért szépnek találjuk. Nem mindenkinek ugyanaz a kedvenc zenekara, kedvenc filmje, verse, könyve, képe. Mindannyian mások vagyunk, mindannyiunkban más hozza rezgésbe az együttérzést. De amikor rázizzenünk valamire, akkor az nem véletlen. Ha az adott gondolat, amit hallottunk szépnek tetszik, akkor bennünk is ott van, és ilyenkor tulajdonképpen a bennünk lévő gondolatot találjuk szépnek, azaz tulajdonképpen önmagunkat emeljük fel arra a szintre, ahonnan az adott gondolat érkezett hozzánk. Nem azt mondjuk, hogy "némá ez a fasz is olyan marhaságokat mond, mint én szoktam", hanem azt mondjuk, hogy "némá, én is ilyen okosakat gondolok mint ez a jóember".

Nincs olyan, hogy érdek nélkül tetszik. Amikor egy virágokkal teli réten sétálunk, amikor egy szép ruhát látunk a kirakatban, akkor azt mind szeretnénk magunknak. Szeretnénk örökre ott lenni, örökre viselni, örökre birtokolni az érzést, ami akkor elfogott minket.

A szépség felé törekvés, a szépség áhítása merő önzés. Ráadásul káros már csak azért is, mert a világot szépre és csúnyára, jóra és rosszra, hasznosra és károsra stb. bontja.

A világnak tulajdonképpen nincs szép és csúnya arca. A világban minden arányos. Az utolsó, talpunk alatt csúszó-mászó pondrótól a fejünk fölött tornyosuló fellegekig minden a helyén van.

Csak ezt valami miatt nem látjuk.

Az ember mint biológiai lény, kiszolgáltatott a jelenségek világának.
Az ember mint szellemi lény, kiszolgáltatott az ideák világának.