Pólópokol

A lakótársam csinált kekszgombócot. Valami perverz ötlettől vezérelve tett bele szezámmagot is. Ettől a gombócok ugyanolyan finomak, viszont amikor rágod őket, akkor az apró magok úgy roppannak a fogaid közt, mintha muslincákra harapnál. Ez némiképp rontja a termék élvezeti értékét.

Miközben sorra majszolom a gombócokat, közben azon gondolkodom, hogy mennyire fontos a látványnak, az ízeknek, illatoknak, az állagnak, az elvárásoknak összhangban lenniük egymással. Szerintem az elvárás az egyik központi kérdés. Ha ugyanis életemben soha nem ettem volna kekszgombócot, akkor azt mondanám, hogy ez így tökéletes. Mivel viszont szakavatott ismerője vagyok a kekszgombócok népes családjának, ezért a fogam alatt roppanó muslincák képzete komoly problémákat okoz a jutalmazó központban, és így az élvezet nem teljes.

Erről eszembe jut, amikor 11 évesen, alig pár hónappal a csernobili atomkatasztrófa után ismerősöket látogattunk meg Lettországban, akkor még a Szovjetunió egyik tagköztársaságában. A kedves háziak minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ottlétünk alatt ne szenvedjünk hiányt földi javakban. Ez a Szovjetunióban nem volt egyszerű feladat. Gasztronómiailag a helyzet tragikus volt. Egyik nap elvittek minket egy rigai családhoz, akik tradicionális lett eledellel kedveskedtek nekünk. Letelepedtünk az asztal köré. Ünnepélyesen lehelyezték a körülményekhez képest díszesen megterített asztalra a tálat, amiben első ránézésre kekszgombócokat halmoztak egymásra. Az ember szájában megindul a nyálelválasztás, izgatottan markolássza villáját, látja a gombócba belegyúrt kókuszt, és és és mintha mák is lenne benne. Hm. Mák? Végül is nem lehet az olyan rossz. Mákos kókuszos kekszgombóc? Nosza, vágjunk bele! Kiteszek a tányéromra egy lúdtojás méretű példányt. Kicsit talán túl lágy. Megyen széjjelfele, mint Gellért Püspök. Villámmal egy nagyobb falatot kanyarítok belőle, és hamm bekapom.
Hidegzuhany.
Ebben ugyan se mák, se kókusz. Se kakaó, se keksz.
Valami szörnyűség.
Rettenet.
Mi ez?
Fokhagyma? Az. Fokhagyma. És talán árpaliszt, vagy rizsliszt, vagy nem is tudom mi.
Egy falat van csak a számban.
Lefagyott a rendszer. Még megrágni sem tudom. Az állaga. Mintha valami fokhagymakrém lenne, vagy vízbe áztatott lángospüré.
A nyelvemmel apró darabokat mázolok szét a szájpadlásomon és azokat próbálom a lehető legfeltűnőtlenebbül egyenként lenyelegetni. Lassan haladok. Még a falat négyötöde a számban ázik. Lehajtott fejjel küzdök. Villámmal a tányéromon kapirgálok. Körbesandítok. A testvéreim arcán ugyanaz a rémület és ugyanaz a gigászi küzdelem tükröződik. Az apámnak kell megmentenie a helyzetet. Már mindenki tudja, hogy ő fogja az összeset megenni. Lassan, valami egészen szégyenletes lassúsággal, feltűnés nélkül mindenki szépen sorjában átpasszolja az ő tányérjára a gombócokat. Apám igazi hős. Gyűri le őket rendületlenül. Kényszeredett beszélgetés. A percek egymást vonszolják. Nekem még mindig a számban van az első és egyetlen falat egy kicsi darabja, pedig már időtlen idő telt el az első sokk óta. Egyszerűen nem merem teljes egészében lenyelni. Valami háborog a bensőmben. Nem akarom az ünnepi asztalt lehányni. Csak óvatosan nyelni. Lassan. Vigyázva.
Arra már nem emlékszem, hogy ennek a lidércnyomásnak hogyan lett vége.
Elmúlt. Ez a lényeg.

Ami világossá vált, az az, hogy nincs annál rettenetesebb, ha valami egészen másra számítasz, mint ami be fog következni. Azóta sem tudom, hogy ha akkor nem hisszük desszertnek azokat a gombócokat, hanem tisztában vagyunk azzal, hogy egész fej fokhagymákat kell megennünk, akkor milyennek találtuk volna az ételt.
Nem kizárt, hogy finom.
Sosem fogom megtudni.
Remélem.