Augusztus 20. Egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk. Az egyik a kevés közül, ami kifejezetten nemzeti hagyomány, és kifejezetten nem egy bukott háborúról, felkelésről, vagy forradalomról szól. Azt, hogy pontosan mit ünneplünk, azt nem tudnám megmondani. Az Új Kenyér Ünnepe ez, vagy az államalapításé, esetleg az alkotmányé,  vagy I. István király szentté avatásának ünnepe, talán mindegy is. Az embereket nem nagyon foglalkoztatja, hogy mit kell ilyenkor ünnepelni. Pedig érdekes dolgok történtek az évszázadok folyamán ezen a napon. 1849-ben Gróf Vécsey Károly honvéd tábornok kapitulált a cári csapatok előtt. 1940-ben hazánk csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. 1944-ben a Kárpátoknál megindult a szovjet hadsereg offenzívája. 1968-ban ezen az éjjelen kezdődött meg a Varsói Szerződés csapatainak inváziója Csehszlovákia ellen Magyarország aktív közreműködésével. 2006–ban az egyébként előre jelezhető vihar öt ember életét követelte a tűzijáték alatt.

Nyilván nem a fentieket ünnepeljük.

Van aki annak örül, hogy nem kell dolgozni menni, és egész nap bambulhatja az RTL Klubot, van aki annak, hogy végre elhúzhat egy hosszú hétvégére a bűzös-mocskos városból, van aki a Duna fölött bűzös-mocskos füstöt okádó repülőket akarja látni a levegőben hengerbucskázni, és persze minden évben tömegek kiváncsiak a nagy nemzeti tüzijátékra is, ami idén csupán 239 millió forintunkba kerül, és szinte kizárólag ellenőrizetlen kínai összetevőkből készült rakéták fognak a tátott szájak felett pukkanni. Nem gond, hogy pont a tátott szájunkba és kikerekedett szemeinkbe hullanak majd a nehézfémek égéstermékei. A magyar átlagéletkort ilyesfajta ciriburi ügyek úgysem befolyásolják érdemben.

Szóval mégis mit ünneplünk ezen a napon? 
Tudja valaki? 
A karácsony ugye egyszerű dolog. Olyankor a pénzt, a fogyasztást ünnepeljük, ez senki számára nem lehet kérdés. Húsvétkor két fontos nemzeti hagyományt, a zabálást és a piálást ünnepeljük, illetve nem mellékesen az ittas vezetést is. Március 15. és október 23. egyértelműen az elfojtott agressziónk levezetésének jeles napjai. Ilyenkor illik szétverni a közterületi közös vagyon még megmaradt és használható részét.
De mit ünneplünk augusztus 20-án? 

Ma speciel alig tudtam megnézni a korábban letöltött Táncos a Sötétben című filmet, mert Budapest lakóövezetei fölött nem csak a Red Bull Air Race felturbózott motoros gépei, hanem honvédségi sugárhajtású gépek is cirkáltak oda-vissza, keresztül-kasul. Be kellett csuknom az ablakot, mert a koszovói pszichózis érzése kishíján elnyomta bennem a Lars Von Trier által komótosan felépített katarzis élményét. Az a kérdés kezdett el motoszkálni bennem, hogy vajon miért evidens mindenki számára, hogy az Új kenyeret, vagy István szentté avatását harcigépekkel ünnepeljük? Mennyi értelmetlenül elpuffogtatott és elfüstölt forint lehet egy ilyen ünnep mögött? Az egész hajcihő nyilván bruttó milliárdos tétel. Ha megszavaztatnák az embereket, hogy a lakóépületeik fölött elsüvítő harci gépeket akarnak-e az ünnepen látni, esetleg ingyen sört, vagy virslit vennének-e inkább magukhoz, akkor melyiket választanák? Egyáltalán ünnep-e, és ha igen, akkor kinek és minek az ünnepe az, hogy vadászbombázók fülsiketítő zaja veri fel a pihenni vágyókat? Csak nem az állam demonstrálja mára csaknem elfeledett félelmetes erejét? Nem arról van-e szó, hogy az állam igyekszik bennünk félelmet és szorongást kelteni, ahelyett, hogy jóságát és szeretetreméltóságát hangsúlyozná? Hiszen ennyi pénzből egy napra jól lehetne lakatni a fél országot. Persze nem szellemileg, ahogy József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, vagy Márai Sándor tette volna, hanem testileg, fizikailag, jóféle zsíros lángossal, ragacsos csülökkel, és olcsó hínáros borsodival.

Persze ha meg csak a zabálásról szólna ez a nap, akkor az nem tetszene.
Hiszen az is ugyanolyan pénzkidobás lenne, mint ez így. Elgondolni is rettenetes, hogy milyen mélyen van az ország, és mégis milyen lármával ünnepeljük saját nagyságunkat. Olyanok vagyunk, mint a sztereotípiák romái, akik felveszik a segélyt, amivel azonnal mennek a kocsmába elinni és elnyerőgépezni. Egy emberként fújozunk rájuk, pedig kollektíven veszünk részt ugyanebben a nihilben. Fűnek fának tartozunk, és ahelyett, hogy összeszednénk magunkat, kínai rakéták vöröslő fényében félrészegen dülöngélve énekeljük himnuszunkat, örülve, hogy ezen a napon legalább a fejünk fölül ellopott pénz egy részét láttuk fény- és hanghatások közt elillanni. Legalább a füstjét szagolhatjuk egy fél órára. Erre a rövid pillanatra talán elhisszük, hogy a dolgok értünk történnek, pedig az üzenete ennek az ünnepnek is csak az, hogy habár alul a víznek árja, azért a gálya az úr.