Pólópokol

Ez a videó elég jól festi le azt, ami ma történik.

Már régóta akarok írni arról az emberről, aki nem csak kimagaslóan tehetséges zongorista volt, öt nyelven beszélt folyékonyan, de élete során többek között humoristaként, tévés műsorvezetőként és színészként is megállta a helyét, mégis úgy pusztult el, mint egy kivert kutya.

Antal Imre.

1935. július 31-én született Hódmezővásárhelyen. Pedagógus szülei orvosnak szánták, de az unokatestvére zongoratanárnőjének még idejében a fülébe jutott, hogy milyen tehetséges, így végül a zenei pályán indították el. 1947-ben a szegedi konzervatóriumba kerül, majd miután elvégezte az iskolát, a család Budapestre költözött, hogy Imre a Nagymező utcai Erkel Ferenc Zeneművészeti Szakiskolában folytathassa tanulmányait. Innen a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára vezetett az útja, majd az Országos Filharmónia szólistája lett.

Ezt figyi! Mivel a diplomamunkájához gyakorlóoktatásra volt szüksége, ezért egy tanítványt, az akkor 8 éves Presser Gábort vette maga mellé. Bocs...

Miután a tanulmányait befejezte, zongoristaként az egész világot beutazta. A sors azonban gonosz tréfát űzött vele. Jobb kezének ujjai izületi gyulladás miatt fájdalmas görcsökkel kínozták, ezért fel kellett hagynia a zenei pályával. Élete úgy tűnik épp a megfelelő időben szerencsés fordulatot vett. A tévéhez került, ahol az általa  vezetett műsor hirtelen hatalmas siker lett. Ezután rábíztak egy ifjúsági show-t is, majd éveken át vezethette Vitray Tamással a szilveszteri műsorokat. A '60-as évek végétől kezdve 2006-ig összesen 14 filmben játszott kisebb-nagyobb szerepeket.

1980-ban indult az ő és Kudlik Júlia vezetésével az ország tévés történelmének egyik legnépszerűbb műsora, a Szeszélyes évszakok.

Anyjával egy háztartásban élt. Mikor a 80. születésnapját aznap  a kórházban ünneplő édesanyját egy csokor virággal akarta meglátogatni, az ágyát üresen találta. Meghalt. Imre lelkileg összetört, az ízületi fájdalmak mellett súlyos lelki fájdalmakat is ki kellett állnia. Ekkor a sors újra és az eddigieknél még keményebben tette próbára. Betegségek gyötörték, trombózist kapott, és egy alkoholelvonó kúrára is el kellett mennie. Ekkoriban kezdődött orrának eltorzulása. Az orr hajszálereinek viszeres duzzanata kezdetben nem volt feltűnő, az évek alatt viszont látványosan eltorzította arcát. Csak régi népszerűsége mentette meg őt attól, hogy levegyék a képernyőről.

Amikor a helyzet már jó ideje tarthatatlan volt, a Szeszélyes évszakok gyártójának a segítségével elvégeztek rajta egy lézeres műtétet. Ezután egy ideig új orráról cikkeztek a bulvárlapok. Úgy tűnt, minden rendben, mire a tévé hirtelen levette őt műsoráról. Ekkor az RTL Klubbal kezdett tárgyalni, ahol végül elindította a Szeszélyes című műsorát, ami viszont nem ért meg hosszú időt. Antal Imre az ötödik adás után betegségére hivatkozva visszavonult a műsor vezetésétől.

2008. április 15-én daganatos megbetegedés következtében hunyt el.

Itt a link, ehune.

'Minden emlúlik egyszer.'

/Suvix/

A görög hatóságok kezdenek kifogyni a könnygázból. Több mint egy hete zajlanak zavargások Görögország több nagyvárosában, miután a rendőrök egy állítólag gellert kapott golyóval halálosan megsebesítették a 15 éves Alexis Grigoropoulos-t.  A harcok átterjedtek Korfu szigetére is. Görögország száznál több iskoláját és egyetemét szállták meg a tüntetők. Alexis koporsóját tízezrek kísérték. A halálesetet okozó rendőrt időközben letartóztatták. A miniszterelnök a teljes politikai garnitúra felelősségéről beszélt, majd felvetette a szükségállapot bevezetésének, illetve a katonaság bevetésének lehetőségét. Görögországban ez problémás kérdés, és valószínűleg csak olaj lenne a tűzre, mivel a '60-as, '70-es évek katonai diktatúrája óta az emberek különös ellenszenvvel viseltetnek a hatalommal szemben.

Míg itthon a média levette napirendjéről a görög ügyet, közben Athénban gőzerővel szervezik meg magukat a fiatalok, egyetemisták, irodai dolgozók, gyári munkások, bevándorlók, azaz lényegében a társadalom minden rétegének képviselői. Míg a nemzetközi médiában csak a pusztítás képei láthatók, - hiszen csak a látvány érdekli a nézőt, - aközben a diákok 10 pontos követelésekkel álltak elő, amelyek még Athén közlekedési reformját is érintik.

Görögországban amúgy nem ritkák az erőszakba torkolló demonstrációk, sőt az is megesett már, hogy az amerikai nagykövetség épületére vállról indítható rakétákat lőttek ki. Persze az ilyesmiről itthon csak igen visszafogott beszámolók jelennek meg. Gyakoriak a luxusautó-szalonok, ötcsillagos szállodák elleni támadások. Ezeket elsősorban harcos antikapitalisták, anarchisták és/vagy kommunisták követik el. A helyzet most annyiban más, hogy a jelenlegi zavargásoknak sokkal szélesebb társadalmi bázisa van, és nem a hétköznapi frusztráció, hanem egy fiatalkorú meggyilkolása robbantotta ki.

A tévé szerint a tüntetések kifulladtak. Az aktivisták szerint csak most kezdődik a tánc. A kár meghaladja a kétszázmillió eurót.

Közben a görögökkel rokonszenvező németek elfoglalták Görögország berlini konzulátusát.

2006-ban jártam Athénban az Európai Szociális Fórumon, aminek a záróakkordja egy kb. százezres békés demonstráció volt. A felvonulással természetesen jó görög szokás szerint együttjárt az athéni és a thesszalonikii anarchisták kemény magjának a megjelenése is, akik ezen a szimpla békés demonstráción is felgyújtottak 3 bankot, egy rendőrautót, és betörték a sétálóutca összes kirakatát. Pont sikerült egy rendőrörs elleni támadást elcsípnem. Pár fotót is készítettem. Akkor béke volt Athénban, most háború van. Akkor maximum százan voltak, most ezrek, tízezrek.

2006-os képeim:

És végül egy a bokorban talált fel nem robbant molotov koktél:

Pár videó a youtube-ról:

Ez a videó kizárólag lángoló rendőröket gyűjtött össze:

Vörös-fekete zászlós anarcho-szindikalisták rendőrökre támadnak:

Ó jaj, te is egy olyan könyv vagy, amibe nem kellett volna beleolvasnom.

Mindenki elszörnyedve fogadta a hírt, hogy brutálisan megvertek és megerőszakoltak egy amerikai lányt. Ha ez a lány nem amerikai lenne, hanem kazincbarcikai, újpesti, vagy gáborjáni, akkor senkit sem érdekelne az ügy, sőt nagy valószínűséggel hír sem igazán vált volna belőle. Mint ahogy abból sem csinálunk nagy ügyet, hogy Magyarországon évente 50-nél több - azaz legalább hetente egy - nő esik áldozatául családon belüli erőszaknak, Mit jelent ez? Halálra veri őket a férjük, vagy élettársuk. Errefelé mi nem nagyon akadunk fenn az ilyesmin. Ha például a szomszédok kihívják a rendőröket egy olyan esetben, amikor a férj a szomszéd lakásból is jól hallhatóan üti-vágja a feleségét, a kiérkező zsaruk sokszor beérik egy dorgálással, sőt pl. az Amnesty International jelentései szerint néha állítólag maguk is helyeslik a pofont, mint a nevelés hatékony eszközét. Ezt mondjuk a rendőrökről sajnos hajlamos is vagyok elhinni, még akkor is, ha ez előítélet, és az előítélet nem szép dolog.

Szóval itt van ez a szerencsétlenül járt amerikai lány, akit brutálisan megvertek, és megerőszakoltak. Mélyen együttérzek vele. De tegyük fel a kérdést magunknak, így egymás közt, hogy ki foglalkozna vele, ha nem amerikai lenne? Ha nem szartunk volna be rögtön attól a lehetőségtől, hogy majd megint tőlünk, a mi szapulásunktól lesz hangos a nemzetközi sajtó? A rendőri vezetők is nyilván beleborzongtak a gondolatba, hogy esetleg a CNN, vagy a BBC mikrofonjaiba kell majd nyilatkozniuk.

Ennek megfelelően igen gyorsan sikerült eredményeket felmutatniuk. Elfogtak négy embert, akik "összefüggésbe hozhatók a bűncselekménnyel".

Azt már csak remélni tudom, hogy nem úgy hozhatóak összefüggésbe, mint korábban a móri mészárlás ügyében több körben több gyanúsított is,  akikről később kiderült, hogy a világon semmi közük a gyilkosságokhoz. Csak hát ugye ott is nagy volt a nyomás, eredményeket kellett felmutatni.

A magyar rendőrségnek ugyanis úgy tűnik van egy jó receptje az ilyen nagy média-nyilvánosságot kapott esetekre. Gyorsan elkapni valakit, a közvélemény megnyugszik, a firkászok hazamennek, aztán valamivel később csendben, suttyomban visszavonni a vádakat, és keresni tovább az igazi elkövetőket. Ilyenkorra általában a médiafigyelem már  jelentősen alábbhagy. Az emberek kapnak más gumicsontot. Azt rágcsálják boldogan.

Na jó, ez most nagyon felbaszott. Itt ülök a Pólópokolban, tudjátok 1052 Budapest, Váci utca 12. Dolgozom, éhes vagyok, nem készültem magamnak elemózsiával, három napi hidegélelem, tisztasági csomag, mind hiányzik, elvégre nem málenkij robotra indultam, csak kisegíteni Szilvit, aki szabadnapos. Kordul egyet a gyomrom, mondom na jó, megadom magam öcskös, rendelek neked valamit az interhálóról, az információs szupersztrádáról. Serényen töltöm le az internetet, amikor is eljutok a Don Pepe oldalára. Van én nekem náluk már regisztrációm, csak nem szeretek tőlük rendelni eledelt, mert mindig a Váci ÚT-ra viszik ki a holmit, nem pedig ide a Váci utcába. Gyorsan meg is néztem az adataimat, hogy tutira de biztosan-e a Váci utca van beírva. Az bizony, nó para, még az is szerepel ott, hogy 1052, amiből egy általános iskolás gyerek már ki tudja következtetni, hogy az ötödik kerületről van szó. Leadom a rendelést, nyugodtan hátradőlök székemben, simogatom az egyre hangosabban korgó gyomromat, és közben az jut eszembe, hogy ezt innen már nem tudják elbaszni.
De.
És felhív a futár, hogy hol a kapucsengő, nem tud bejönni, ménem írtam rá a rendelésre, hogy van kapucsengő. Hámondom mer nincs, azé. de van. Mondom akkor az nem a Váci utca. És tényleg nem. Ördögöm van, a pacák a Váci úton van, egy másik kerületben. Több háztömbnyire az én rendületlenül korgó gyomromtól.
Aztán egy röpke órácska múlva végül befut a jóember, borravalót persze nem adok, fintorgást persze kapok. Mondjuk egyelőre én vagyok éhes, nem ő, úgyhogy ne fintorogjon.
Megnézem a számlát, és tényleg oda van nyomtatva, hogy XIII. Váci út 12. Ez kész őrület. Ezek szerintem kézzel bepötyögik, csak hogy kibasszanak velem is, meg a futárral is, mert ez magától nem tud megtörténni.
Mindegy. Legközelebb használni fogom a megjegyzés rovatot a rendeléskor, és a CAPS LOCK segítségével beleírom csupa nagybetűvel, hogy ÖTÖDIK KERÜLET VÁCI UTCA, NEM TIZENHARMADIK KERÜLET VÁCI ÚT!!!

Aztán persze lehet, hogy nem értem majd, hogy miért van bagolyköpet a magyaros pizzán.

Lehet, hogy inkább nem írok semmilyen megjegyzést.

Lehet, hogy jobb lesz, ha másik cégtől rendelek.

A Szomorú vasárnap az egyetlen örökzöld magyar világsláger. A dal szerzője Seress Rezső. Hányatott életéről és legismertebb daláról, a Szomorú Vasárnapról olvashatsz ebben a bejegyzésben.

Életéről bővebben a wikipedia ír

Aki lusta elolvasni a hosszú szöveget, annak tömörítve itt következik a lényeg. Seress fiatalon cirkuszi légtornásznak áll. Csodával határos módon túlél egy zuhanást. Ezután színésznek jelentkezik. A táncos-komikus felvételire mankóval állít be, a helyzet komikus. Végül mégis színész lesz. Új munkahelyén, a színfalak mögötti zongorán játszik saját szórakoztatására. Az igazgató felfigyel rá, és műsorra tűzi játékát. Egyre több nézőt, hallgatót vonz, ismertté válik. Beüt a Nagy Gazdasági Világválság. Hatalmas a munkanélküliség, a szegénység. Seress is szorong a bizonytalan miatt. Ekkoriban születik meg a Szomorú Vasárnap. A szöveget Jávor László írja.

Szomorú vasárnap
száz fehér virággal
vártalak kedvesem
templomi imával.
Álmokat kergető
vasárnap délelőtt,
bánatom hintaja
nélküled visszajött.
Azóta szomorú
mindig a vasárnap,
könny csak az italom,
kenyerem a bánat.
Szomorú vasárnap.

Utolsó vasárnap
kedvesem gyere el,
pap is lesz, koporsó,
ravatal, gyászlepel.
Akkor is virág vár,
virág és - koporsó.
Virágos fák alatt
utam az utolsó.
Nyitva lesz szemem, hogy
még egyszer lássalak.
Ne félj a szememtől,
holtan is áldalak...
Utolsó vasárnap.

A dalt kiadják, és hamarosan siker lesz itthon és külföldön is. Külön mítosz övezi a Szomorú Vasárnapot, mivel több olyan öngyilkosság is történik, ahol vagy a dal kottáit találják a holttest mellett, vagy ez a lemez forog, vagy az elhunyt a búcsúlevélben kéri a temetésére ezt a dalt. Hamarosan svájci, olasz, francia, német újságok cikkeznek róla, és a tengerentúlra is eljut, ahol szintén óriási siker lesz az akkoriban "öngyilkos himnusznak" nevezett szám. A második világháborúban Seress előbb munkanélküli lesz, majd zsidó származása miatt munkaszolgálatra rendelik, ahol az aknásított mezők ellenőrzését végeztetik vele. Anyját deportálják, és egy haláltáborban hal meg, neki pedig egy német tiszt lerúgja a fél veséjét. Egy másik tiszt - aki korábban Pesten hallotta őt zongorázni, - felismeri és megmenti az életét. Ekkortájt átírja a dal szövegét, az alábbira:

Ősz van és peregnek
A sárgult levelek
Meghalt a földön az
Emberi szeretet.
Bánatos könnyekkel
Zokog az őszi szél
Szívem már új tavaszt
Nem vár és nem remél.
Hiába sírok és
Hiába szenvedek
Szívtelen rosszak és
Kapzsik az emberek
Meghalt a szeretet.

Vége a világnak
Vége a reménynek
Városok pusztulnak
Srapnelek zenélnek.
Emberek vérétől
Piros a tarka rét.
Halottak fekszenek az
Úton szerteszét.
Még egyszer elmondom
Csendben az imámat:
"Uram, az emberek
gyarlók és hibáznak..."
Vége a világnak!

A háború után hazatérve feleségét egy másik férfi karjaiban találja. Egy amerikai bankban 370.000 dollár jogdíj van a nevén egy bankban, amit viszont nem tud felvenni, mivel nincs annyi pénze, hogy kiutazzon érte. Számait a kommunizmus első éveiben nem játszák, mivel úgy értékelték, hogy dalaival kiszolgálta a Horthy rendszert. 1956-ban barátai kérlelik, hogy meneküljön az országból, azonban ő marad. Lassan elmagányosodik, esténként lakásában magának játsza a dalt, majd 1968-ban kiveti magát az erkélyéről.

A Szomorú vasárnapot több mint 100 nyelvre fordították le. Többek között az alábbi híres előadók dolgozták fel:
Artie Shaw, Louis Armstrong, Bing Crosby, Frank Sinatra, Billie Holiday, Ray Charles, Genesis, Serge Gainsbourg, Sarah McLachlan, Sinéad O'Connor, Björk, Heather Nova, Sarah Brightman, Diamanda Galás

Kezdjük a sort az eredeti Seress verzióval. A temérdek feldolgozás ellenére még mindig a legerősebbek közt van. Egy szál zongora és férfihang:

A hazai közvéleményt talán leginkább megosztó modern feldolgozás Póka Angéla nevéhez köthető, aki az egyébként fostalicska Megasztárt emelte nézhető és hallgatható szintre az egy szál fuvolás kísérettel és az egyesek szerint tökéletes, mások szerint pedig túljátszott átéléssel:

Sebő Miklós előadásában klasszikusan hangzik a dal, és a viszonylag korrekt kíséretet csak egy-két finoman adagolt harangszó teszi kicsit szájbarágóssá.

A Szomorú Vasárnap című filmből részlet német szinkronnal, kínai felirattal, egy darab lenyűgöző Marozsán Erikával:

Az egyik legöklendetesebb feldolgozással Ray Charles szennyezte be saját karmáját. Amennyire lehet amerikanizálták a dalt. Szerintem ennyire már nem is lehet. Egyébként azért ennek a verziónak is vannak erős pillanatai:

Én amúgy imádom Björköt, de szerintem ez lehetne jobb is. Sajnos az "álom" résszel itt is megtoldották a dalt. Mindenesetre egyes hardcore Björk rajongók szerint ő énekli a legjobban az összes közül. Döntsétek el ti:

Sarah McLachlan verziója egy szál gitárral szépen, érzelmesen szól, bár a "Dreaming I was only dreaming" kezdetű részt ehhez is hozzábiggyesztették. Sokak szerint és szerintem is emiatt a dal jelentősen veszít drámai erejéből.

Ütlegelős dark hangzás fekete harisnyás hidrogénezett szöszivel, talán némi liszttel kevert harlemi crack hatása alatt:

Naja, nagy az Isten állatkertje. Így is elő lehet adni. Pszichedelikus-gomba látvánnyal ötvözött kelet-szerb hangzásvilág némi vámpíros beütéssel:

Az ostoba paráztatásra jó példa ez a videó. A Szomorú Vasárnapot övező öngyilkos legendákat próbálja ránk tukmálni:

Ennél a francia nyelvű verziónál lényegében csak japán kommentek vannak, szóval akármit írhatunk nekik, úgysem fogja senki érteni. Kalandra fel:

Kellemes lájtos jazz, finom női énekhanggal:

Billie Holiday előadásában aranyos, de nem a legjobb:

Elvis Costello szar, ráadásul nem megfelelő az átélés, továbbá  neki aztán már végképp megbocsáthatatlan módon szintén az álom verziót nyomatja:

Paul Robeson mélyen torokból, mint egy sámán, de azért elég jól adja elő:

Argentin verzió:

Farkas Attila zongorán, ének nélkül:

Sarah Brightman feldolgozásában az ének szép, viszont a zene poposra sikeredett, amivel ügyesen tették tönkre a dalt. Sajnos nála is beletoldva a dreaming I was only dreaming:

Diamanda Galás miazhogy nagyonis túljátsza a szerepét. Nekem legalábbis nem tetszett:

Akinek ez a lista nem elég, az a Youtube -on kimeríthetetlen tartalékokra lelhet, ha a Youtube keresőjébe vagy a "Gloomy Sunday", vagy a "Szomorú Vasárnap" szavakat pötyögi.

Ne feledjétek, az élet szép, és mindig lesz valahogy. Úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna.
Aki kiugrik az ablakon, vagy felvágja az ereit, az hülye.

Sehonnan. Nincs. Illetve csak töredéke van.

Amerikában ez így működik:

Tegyük fel, hogy van száz ilyen dollárom, papírpénzben, halott híres emberek képével, és zöld. (Azért mondok dollárt, mert mostanában Amerikát illik utálni, és ők a legjobb példája annak, amit mondani akarok). Bemegyek 'A' bankba, és beteszem a pénzt. A bankot törvény kötelezi arra, hogy ennek a pénznek a bizonyos töredékét -- amerikában asszem 10% -- félretegye tartalékba, hogy fizetőképes maradjon. A maradékkal azt csinál, amit akar. Például kölcsönadhatja valakinek. Tehát betettem 100 dollárt, a bankban így 90 dollár marad, mert 10-et félrerakott. A bank kölcsönadja a 90 dollárját Johnnak, aki -- miután megkapta -- valószínűleg be fogja tenni egy bankba. Ugye az én pénzem 'A' bankban van. Tegyük fel, hogy John nem 'B' bankba teszi a pénzét, hanem 'A' bankba, vagyis az enyémbe. (tulajdonképp mindegy, tehetné 'B'-be is, az eredmény ugyanaz, csak így szemléletesebb). A bankot törvény kötelezi arra, hogy ennek a pénznek a 10%-át, 9 dollárt, félretegye. Tehát a bankban benn van az én pénzem (100 - 10 = 90 dollár), és John pénze (90 - 9 = 81 dollár). Mondhatjuk, hogy nemnem, a bankban nincs benn már az én pénzem, mert az én százasomból lett kölcsönadva Johnnak, vagyis az már nincs a bankban, és ha én bemennék, és az asztalt verdesve követelem a 100 dolláromat, azt majd a tartalékból fizetnék ki (ha nem csak az én százasom van benn, ez működik, mert általában nem veszi ki mindenki egyszerre a pénzét).

Mégsem ez az igazság.

A bankban 181 dollár van, pedig csak 100 jegybanki dollár (rendes papírpénz) került bele, amit én tettem be.

He?

A turpisság abban rejlik, hogy amikor John megkapja a pénzét, a bank egyszerűen beírja a számlájára, hogy neki (Johnnak) van 90 dollárja. A bank létrehozza a pénz. A semmiből. A wikipedia szerint ezt nevezik 'commercial bank money'-nak, az én eredeti százasommal szemben, ami 'central bank money'. És legális.

Mi ezzel a baj?

Elvileg semmi, mert John visszafizeti a tartozását, a számláját bezárják, és a commercial money, a légbőlkapott, megsemmisül, megmarad annyi, amennyivel indultunk, az én százasom.

Gyakorlatilag viszont az a baj, hogy ez egy véget nem érő ciklust eredményez, hiszen a keletkezett commercial money segítségével újabb pénzt lehet előállítani, akárhányszor valaki kölcsönt vesz fel. A keletkező pénznek csak a felvett kölcsönök mennyisége szab határt. Erről itt egy részletes táblázat. (ha valaki közgazdász, és ért ehhez, kérem, írja meg, hogy ez tényleg így van-e, és ha nem, akkor hogy)

A nem létező, 'commercial' pénzt is rendes pénzként fogadja el minden ember. Holott ez a pénz nem értéket képvisel, hanem tartozást, hiszen olyan pénzt kap meg a kölcsönt felvevő, ember, ami eleve nem is létezik (a bank írja be John számlájára). Egy tecsöves videó azt mondja, hogy ez olyan, mint amikor kölcsön akarok kérni Janitól egy kalapácsot, de Jani egy papírdarabot ad helyette, amire az van írva, hogy 'tartozom neked egy kalapáccsal'. Nyilván ez a szituáció abszurd, semmivel sem lennék közelebb a szögem beütlegeléséhez, és elhajtanám Janit a francba. A pénz esetében viszont mindenki elfogadja a nem létező pénzt rendes pénzként.

Külön pikantériája a dolognak, hogy az USÁ-ban az állam kölcsönkapja a pénzt a Federal Reserve-től (magánbankok együttese), és természetesen kamatostul kell visszafizetnie. Tehát az állam eleve adóssággal indul. A wikipedia szerint az USA adósságának 52%-val tartozik a Federal Reserve-nek (magáncégek), és 25%-val külföldi bankoknak (kölföldi magáncégek). A rendelkezésre álló 'commercial money', és az amerikai államadósság folyamatosan nő, méghozzá exponenciálisan. A pár hónappal ezelőtti gazdasági megingás még csak jelmezes főpróbája sem volt annak, ami akkor várható, amikor a rendszer összeomlik.

És a szabályokat mindig az szabja, akinél a pénz van. És ez nem az állam.

Amerikában két olyan ember volt, aki más rendszert próbált bevezetni. Az egyik Abe Lincoln, aki a háború finanszírozására saját bankjegyeket nyomtatott, kamat- és adósságmentesen. A London Times akkoriban így cikkezett Lincoln lépéséről:

"Ha az Észak-Amerikai Köztársaságban bevezetett rosszindulatú gazdaságpolitika megszilárdul, az ottani kormány költségek nélkül juthat saját pénzhez. Kifizeti adósságait, és adósságoktól mentes marad. Saját pénzzel fog rendelkezni, mely a kereskedelemhez szükséges. Gazdagabb lesz, mint bármely kormány a civilizált világ történelme során. A világ minden vagyona, és lángelméje Észak-Amerikába áramlana. Egy ilyen kormányt el kell pusztítani, máskölönben ő fog elpusztítani minden monarchiát a földgolyón."

Az angol bankárokat értelemszerűen felháborította a hír, hisz jókora kamattól estek volna el. Lincolnt nem sokkal a háború után valaki meggyilkolta.

A másik John F. Kennedy, aki 1963 júniusában aláírta a 11110-es elnöki parancsot (executive order), mely lehetővé tette számára, hogy az ország üzemeltetése végett saját pénzt bocsásson ki. Úgynevezett 'United States' bankjegyeket nyomtatott, fittyet hányva a Federal Reserve bankjegyeire (melyet ugye kölcsönkaptak, kamatra).

Kennedyt 1963 novemberében meggyilkolták. Halála után EGY NAPPAL(!), utódja, Lyndon B. Johnson visszahívatta a Kennedy által kibocsátott több mint négymilliárd dollárnyi készpénzt, effektíve megsemmisítve azt, és visszaállítva a Federal Reserve bankjegyeit.

Összesen két amerikai elnököt gyilkoltak meg, amíg hivatalban volt. Mindkettő az ország bankjegykészletét akarta megreformálni.

A hetek úgy múlnak el a mókuskerékben, hogy néha nem tudod, mit is csináltál a múlt héten. Persze de nagyon is tudod. Nem csináltál semmit. Csak robotoltál. Keltél és feküdtél. Tapostál valamiért, amit tizenévesen megvetettél. Aminél sokkal többnek gondoltad az életet.

A gyerekek elkezdenek bácsizni, vagy nénizni. Jó napottal köszönnek. Számukra már másik univerzum vagy. Felnőtt vagy. Benned még élénken élnek az iskolaévek, a csínyek, a zajongás, a futkosás, a papírrepülők, a galacsinok. Te még érzed a hidat közted és a gyerekek közt. Számukra ez a híd még nem épült fel. Feléd nem is fog. Ők is csak azzal tudnak majd együttéerezni, amit már megéltek. Az öregek felé fordulsz és nem érted a problémáikat. Ők értik a tieidet. Ők már voltak annyi idősek, mint amennyi te vagy most, de te még nem voltál annyi, mint amennyik most ők.

Az öregeket mindenki megveti, mégis mindenki szeretne sokáig élni. Az öregek ingyen utaznak, az öregek eltömítik a BKV-t, az öregek pár ezer forintért szavaznak. Az öregek lassúak, kerülgetni kell őket. Az öregek szürkék, áporodottak. Az öregek kollektív megvetésben élnek. Persze kivételek a saját nagyszüleink. Ők jófej öregek. A többiek szar alakok. Sokan vannak.

A társadalmak elöregszenek.
Egyre többen lesznek.
Egyre többen leszünk.
Nem születnek gyerekek. Az átlag életkor stabilan emelkedik. Ma minden dolgozó emberre egy nyugdíjas jut. Mindannyiunknak van egy nyuggere, akire melózunk. Amikor mi leszünk nyuggerek, a második ratkó gyerekek, akkor feleennyien fognak melózni értünk. Mi vagyunk a demográfiai hullám csúcsa. A '70-'80 között születettek. Mi egy nyuggert tartunk el, de mi már ketten várjuk majd az egyetlen dolgozó által megtermelt nyugdíjunkat. Az idő rohan. Mi is. A végzetünk felé. Minimálbér után fizetjük a járulékokat, adótcsalunk. Feléljük a jövőnket.

Elárulok valamit.

Mire nyugdíjba megyünk, már nem lesz nyugdíjrendszer.
Már most is fenntarthatatlan, viszont mivel baszunk gyerekeket csinálni, ezért nem lesz senki, aki összegürizze a nyugdíjaséveinket.

Készülj fel most a 30 évvel későbbi életedre.
Próbálj megtakarításokat létrehozni.
Az államra nem számíthasz.
A szolidaritásban ne reménykedj. Nap mint nap átlépsz a hajléktalanokon. Tudod milyen rendszerben élsz.

Tegyél félre egy korra, amit talán jobb lenne, ha meg sem élnél.

A társadalom nagy részében él az az elképzelés, hogy aki hajléktalan lesz, az erről csak maga tehet. Miért nem dolgozik? Menjen el dolgozni, ne kolduljon, ne rontsa itt a levegőt! Egyébként is, tiltsák ki őket a városból. Büdösek a buszokon, át kell lépni hortyogó testüket az aluljáróban... Hallatlan!

Nagyfokú arrogancia ez az emberek részéről. Azokéról, akik már a hétköznapi kiadásaikat is hitelekből fedezik, nem csak az autójukat veszik hitelre, nem csak a lakásukat, nem csak a plazmát, a dvd lejátszót, az új mobilt, hanem újabban terjedőben van, hogy a tejet, kenyeret is kölcsönökből, hitelekből fedezik az emberek.

Nem is értem, hogyan lehet valaki ilyen magabiztos, aki ennyire borotvaélen táncol. Hiszen elég lehet egy kisebb, közepes gazdasági válság, és az egész jóléti illúzió, amit büszkén építünk fel magunk körül, hogy a sikerességünket demonstráljuk általa, kártyavárként omlik össze. Persze közbejöhet egy válás, egy tartós betegség, baleset, vagy elveszíthetjük a munkahelyünket. Elég aztán, ha pár hónapig nem találunk munkát, vagy nem fizet a biztosító, vagy isten tudja mi jön közbe. Akkor aztán elveszik a kocsit, a lakást, a plazmát, vagy az akármit, ami eddig mind a társadalmi rangunkat hirdette.

Marad az aluljáró, a koldulás.
Statisztika szerint a hajléktalan férfiak 2/3-a válás miatt került az utcára.

Ismerek egy koldust a Ferenciek terén az aluljáróban. Vak. Egyszer még évekkel korábban láttam a tévében. A Gellért szálló masszőrje volt. A riportfilm akkor azt ecsetelte, milyen nagyszerű masszőr is ő. Mivel vak, ezért egyéb érzékei, mint például a tapintása, olyan fantasztikusan érzékenyek, hogy nincs is nála finomabb kezű masszőr a városban. A filmben megszólaltatott kollégák, vendégek egyként dicsérték.
Aztán látom, hogy az aluljáróban koldul.
Megkérdeztem tőle, hogy mégis miért, és hogyan?
Mondta, hogy leépítés volt, és hát kitették.
Most koldul.
Biztos az ő hibája ez is.

Azt mondják, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ezt a tézist az ember általában elfogadja igaznak, mivel annyi helyen hallotta már, annyiszor mosták vele az agyát, hogy nem is gondolkozik el rajta. Tényleg igaz lenne?

Már a szép definíciójával is bajban vagyunk. Bár az emberek többsége meg szokott egyezni abban, hogy a tiszta kék ég szép, az orgonavirág szép, az igazgyöngy nyakék szép, a Parlament szép, azért sok mindenben nem értenek egyet. Sok embernek teljesen más a szépségideálja nőben/férfiban. Az egyik ember a piros színt találja szépnek, a másik a kéket, az egyik a kis tömpe szar kutyát , a másik a nagy batár behemótot . Az egyik a szőkére esküszik, a másik a hollófeketére. Általában igaz, hogy a többség által szépnek tartott dolgokban van valami arányosság. Valami, ami az adott formanyelvben a tökéletes, az ideális felé mutat. Persze ezt is külön bejegyzésben kellene boncolgatni, hogy mi az arányos, mi az ideális, de ezt most kihagyom. Most a szépséget szeretném megfogni.

Szerintem szép az, ami érdekkel tetszik.

Gondolkodjunk el rajta, mit szoktunk szépnek találni. Gondolkodjunk el azon is, miért éppen ezeket a tárgyakat, helyszíneket, embereket, állatokat találjuk szépnek. Rá kell jönnünk, hogy amit mi szépnek látunk, érzünk, hallunk, azok a dolgok valahol kapcsolódnak hozzánk. Vagy nekünk is van olyanunk, vagy szeretnénk egy olyat. A társadalmi berendezkedés, a közmegegyezés is formálja a szépség definícióját. Voltak korok, amikor Európában a testes, hurkaszerű asszonyságok voltak a szépek, ma inkább a csenevész ropiszerű asszonyságok. Persze vannak a Földnek olyan helyei, ahol ma is a hurkaszerű asszonyságok vannak divatban. Ahol kevés az élelem, Afrika egyes részein, a szépségideál a kövér nő. A kövérség a jólét biztos jele. A jólét a biztonság, a túlélés feltétele. Az emberek ott kövérek akarnak lenni, ezért a kövéret vonzónak találják. Vágyakoznak a kövérségre. A kövér számukra szép.

Ha az ember lát egy tűzpiros Ferrari F430 Spider-t, akkor azt általában szépnek találja. Szépnek találja, mert a közmegegyezés szerint akinek ilyenje van, az sikeres, azt irigyelni kell, mi is rögtön akarunk egy hasonlót.

Ha egy verset szépnek találunk, akkor az valahol bennünk hasonló húrokat pendít. Valahol megérint minket. A vágyainkról, az örömeinkről, vagy a fájdalmainkról, a szenvedésünkről szól, ezért szépnek találjuk. Nem mindenkinek ugyanaz a kedvenc zenekara, kedvenc filmje, verse, könyve, képe. Mindannyian mások vagyunk, mindannyiunkban más hozza rezgésbe az együttérzést. De amikor rázizzenünk valamire, akkor az nem véletlen. Ha az adott gondolat, amit hallottunk szépnek tetszik, akkor bennünk is ott van, és ilyenkor tulajdonképpen a bennünk lévő gondolatot találjuk szépnek, azaz tulajdonképpen önmagunkat emeljük fel arra a szintre, ahonnan az adott gondolat érkezett hozzánk. Nem azt mondjuk, hogy "némá ez a fasz is olyan marhaságokat mond, mint én szoktam", hanem azt mondjuk, hogy "némá, én is ilyen okosakat gondolok mint ez a jóember".

Nincs olyan, hogy érdek nélkül tetszik. Amikor egy virágokkal teli réten sétálunk, amikor egy szép ruhát látunk a kirakatban, akkor azt mind szeretnénk magunknak. Szeretnénk örökre ott lenni, örökre viselni, örökre birtokolni az érzést, ami akkor elfogott minket.

A szépség felé törekvés, a szépség áhítása merő önzés. Ráadásul káros már csak azért is, mert a világot szépre és csúnyára, jóra és rosszra, hasznosra és károsra stb. bontja.

A világnak tulajdonképpen nincs szép és csúnya arca. A világban minden arányos. Az utolsó, talpunk alatt csúszó-mászó pondrótól a fejünk fölött tornyosuló fellegekig minden a helyén van.

Csak ezt valami miatt nem látjuk.

Az ember mint biológiai lény, kiszolgáltatott a jelenségek világának.
Az ember mint szellemi lény, kiszolgáltatott az ideák világának.

Ha felemelsz egy követ, az alatta nyüzsgő ezer és ezer apró élőlény halálát okozod majd. Egyetlen mozdulattal ezrek élőhelyét teheted tönkre.
Ha leteszed ezt a követ, egyetlen mozdulattal ezer és ezer élőhelyet teremtesz.

Ha a földön heverő fiókát visszateszed a fészekbe, őt talán megmented, viszont bogarak, férgek, apró rágcsálók éhhalálát okozhatod.

Mikor teszel jót és mikor rosszat? Képes az ember kiszámítani, hogy tetteinek milyen következményei lesznek? Nem képes. Még azt sem tudja megmondani, hogy holnap milyen idő lesz.

Ha megmentesz egy életet, nem oltasz-e ki ugyanakkor másik százat?

Azt mondják a pokol felé vezető út is jószándékkal van kikövezve.

Mi akkor a teendő?

Ismét találtam egy területet, melyen belül nácinak mondhatom magam.

Eleddig elvből undorodtam Coelhotól, Marqueztől. Mégpedig azért, mert lusta voltam bármit is elolvasni tőlük, és egyetlen forrásból jutottak el hozzám bekezdések a műveikből: internetes társkeresők felhasználóinak profilján.

Most rengeteg embert sértettem meg, de később kiderül, hogy valójában a kezükbe adtam egy fehér kesztyűt, és arcon csaptam vele magamat.

Ugyanis én ezen idézetek alapján ítéltem meg ezeket az embereket. És lássuk be, azt a nyálfolyamot, amely 2-3 ütős Coelho idézet nyomán fakad, azt bármelyik alien megirigyelhetné.

Bevallom, több mint egy éve van itthon egy Coelho könyvem, az Alkimista. Adták, hogy olvassam el. Lehet hogy kölcsön kaptam, és vissza kéne adni (amit nem szoktam, mert lopom a könyveket). Mostanáig olvasatlanul állt a polcon. És azon prózai oknál fogva, hogy elfogytak azok a könyvek itthon, amit még nem olvastam, lekaptam a polcról, hogy majd a buszon úgyis.

Kéremszépen, jó kis könyv ez. Kifejezetten is hogy de. És az idézetek is új perspektívába kerültek: a többi szöveg ellenpontozza őket, és kiderül, hogy valójában mi is a jelentésük.

Úgyhogy ezentúl szeretnék elnézést kérni azoktól a lányoktól, akiket eddig mélységesen lenéztem, mert efféle idézetekkel próbálják a gyanútlan, álló faszú pasik előtt felfedni, hogy mit rejt mimózalelkük.

Ígérem, ezentúl csakis az alapján fogom őket megítélni, hogy jó seggük van-e.

Mi a baj ezzel a világgal? Sok baj van vele. Egy a sok közül, hogy nincsenek benne tabuk. Mi a tabu? Tiltott dolog. Nem a hétköznapi törvényi értelemben. Erkölcsi értelemben. A tabu olyasmi, amit az ember nem azért nem tesz meg, mert azért pénzbeli, vagy fizikai büntetés jár, hanem azért, mert erkölcsileg képtelen rá.

A tabu belső szabály. Pontosabban belsővé tett szabály. A tabuk mindenkor a társadalmat voltak hivatottak megvédeni. Akár önmagától is. Persze az idő előrehaladtával a tabuk egy része idejétmúlttá lett. Ezeket a tabukat a társadalmak megszüntették. A felvilágosodást követő évszázadok, és különösképpen a XX. század a tabuk tömeges ledöntésével azt a hamis képzetet szülték meg, hogy a tabu rossz. Hogy minden tabu rossz. Mára szinte alig maradtak tabuk. Az emberölés ugyan tabu, bár ma jószerivel nincs olyan film a mozikban, amelyikben ne ölnének meg legalább egy embert.
Korábban a természettel harmóniában élő, gazdálkodó embernek ha betegségben elhullottak állatai, akkor azokat elégette, vagy a dögkútba dobta. Tabu volt az ilyen állatot felhasználni. Pár éve a kerge marha kór annak a gyakorlatnak köszönhette kirobbanását, és elterjedését, hogy általánossá vált a halliszttől (mindenestül ledarált és megszárított hal) megbetegedett birkáknak a mindenestül való ledarálása és megszárítása, majd a szarvasmarhákkal való feletetése. Rendes körülmények közt sem a birka, sem a szarvasmarha nem eszik húst, de azt az embert ez nem érdekelheti, aki számára immár nem létezik tabu. Ha egy eljárás növelheti a profitot, akkor azt alkalmazza, függetlenül attól, hogy milyen egyetemes erkölcsi szabályokat sért meg ezzel. Nincs földi hatóság, aki elszámoltassa a ma cégeit.
Az üzleti életből mindannyian számtalan példát tudunk hozni arra, hogy tabuk hiányában a gazdasági szereplők nem képesek önmérsékletet tanúsítani, a társadalmi kontroll pedig jelenleg gyenge lábakon áll.

A magyar nyelv egyik zseniális vonása a megszámlálhatatlanul sok közül, az eszperente beszédre való alkalmassága. A wikipedia szerint az eszperente alapjait Petőfi Sándor tette le, ezzel a sorral: "Mely nyelv merne versenyezni véled?" Hm.

Az eszperente olyasmi, ami más nyelvekben aligha tudna működni. A magyarban rengeteg szó létezik, amely a magánhangzók közül csak az e-t tartalmazza.

Egyszer lengyelekkel beszélgettem a magyar nyelvről, és nem hitték el, hogy magyarul simán lehet teljesen értelmes párbeszédeket is folytatni akár hosszú perceken keresztül, anélkül, hogy az e magánhangzón kívül másikat is használnánk. Akkor az alábbi szöveg jutott eszembe:

Kedves lengyel emberek, gyertek beljebb egy percre, telepedjetek le! Megkenek nektek egy szelet kenyeret tejfellel. Ezzel kedveskedek nektek. Egyetek, s legyetek el velem egy keveset! Ne menjetek el!

Miután ezt hallották, látszott a szemeiken, hogy szentül meg voltak győződve róla, hogy szivatva vannak.

A lobotómia az agy elülső részének, a homloklebenynek az effektív megsemmisítését jelenti. Az eljárás személyiségváltozással, vagy szellemi leépüléssel jár. Régebben skizofrénia, krónikus depresszió illetve szorongások kezelésére használták.

1890-ben Dr. Gottlieb Bruckhardt egy svejci elmegyógyintézetben hajtott végre részleges lobotómiát pácienseken. Lyukat fúrt a koponyájukba, majd eltávolította agyuk egy részét. Az egyik beteg meghalt, a másikat holtan találták 10 nappal azután, hogy kiengedték a kórházból.

1936-ban António Egas Moniz szintén lyukat fúrt páciensei fejébe, és alkohol befecskendezésével pusztította el az agysejteket. Mindezért 1949-ben Nobel-díjat kapott.

Most jön a legjobb rész.

Walter Freeman, Amerikában kifejlesztett egy módszert, melynek során a könnycsatorán keresztül tárta fel az agyat. Az eljárás során egy jégcsákányhoz (!) hasonlatos eszközt szúrnak az ember szemgödrébe (gondolom előbb odébb tolják a szemét), majd egy kalapács (!!) segítségével átütik(!!!) a szemgödör felső, vékony csontrétegén. Ezután a jégcsákány-szerű alkalmatosságot ide-oda rángatják, így elpusztítva az agy megfelelő részét. Freeman enyhe tünetekre panaszkodó betegeken is alkalmazta a procedúrát, és azzal reklámozta magát, hogy ezt az igen egyszerű eljárást akár az orvosi rendelőben is végre lehet hajtani. Azt vizionálta, hogy egyszer majd olyan elterjedt lesz, mint a fogtömés.

De ez beszarás:

Rosemary Kennedy, John F. Kennedy elnök húgán lobotómiát hajtottak végre, mert az apjuk arról panaszkodott a háziorvosnak, hogy a 23 éves lyánynak hangulatváltozásai vannak, és élénken érdeklődik a férfiak iránt. A műtétet maga Freeman hajtotta végre. A várt hatás helyett azonban a procedúra után Rosemary szellemileg visszafejlődött, vizeletét nem tudta visszatartani, órákig bámulta a falat szó nélkül, és amikor beszélni próbált, érthetetlen gagyogás hagyta el ajkait.

A Wikipédiáról. Teljes cikk itt, angolul.

UPDATE:

Egy kis illusztráció, a Barb által mondottak alapján:

Ez a bejegyzés csak 18 éven felüli látogatóink számára olvasható. Fiatalabbakat a benne foglalt emberiségellenes gondolatokkal megrontani nem illik, pontosabban törvénybe ütközhetik. Mindazonáltal a 18 évnél idősebb honpolgárok is megsérülhetnek érzéseikben, amennyiben nem hagynak fel azonnal a továbbolvasással. Kérünk mindenkit, hogy tartózkodjon az alábbi szöveg olvasásától.

Szóltunk.

Namármost mint korábban említettem a magyar nyelvnek van pár igencsak érdekes tulajdonsága. Az egyik legdurvább az, amikor az Istent egyszerűen lekurvázzuk.
Ha ez nem lenne elég, akkor az indulatos magyar atyafi fokozhatja a a káromkodás élményét például azzal, hogy azt kiáltja a pusztába: "A kurva isten bassza meg!"

Ez a szerkezet több okból is roppant érdekes.

Először is melyik nyelv, melyik nép merészkedik ennél messzebb?
Kurvának nevezni az Istent? Ez igazán merész cselekedet.

Másodszor pedig az Istennek, aki ezek után mint tudjuk egy kurva, hát neki van fasza. Tehát nem akármilyen kurva. Vagy buzikurva ugye, vagy hermafrodita.
És nem csak fasza van, de arra kérjük a káromkodásban, hogy basszon is vele.

Most nem arról van szó, hogy ezt a káromkodást hányan használják, hanem arról, hogy létezik. Hogy ismerjük. Hogy tudjuk, hogy van ilyen. Mindannyian, kivétel nélkül tudjuk, hogy elhangozhat, és bizonyosan el is hangzik időnként. Benne van a kollektív tudatunkban. Ezzel mi magyarok mind fel vagyunk szerelkezve, akár akarjuk akár nem.

Elképesztő jelenség. Erre meggyőződésem szerint egyetlen más nép sem képes. Nyilván nem elég tökösek hozzá. Vagy nem őrültek meg.

Van Csapeknek egy novellája, amiben a spanyol kalózkapitány magyarul káromkodik, mert magyarul sokkal jobban ki tudja fejezni érzelmeit...

Az Isten, akihez a himnuszunkban is fohászkodunk, a Mindenható, az Úr, aki az egész Világot megteremté, akinek hatalma végtelen, ereje és szigora oly roppant, hogy városokat töröl el a Föld színéről, vagy épp özönvízzel árasztá el azt, ha úgy érezte, hogy az ember nem az ő törvényei szerint él.

Namármost mi magyarok még mindig itt vagyunk. Nem törölt el minket a Föld színéről. A történelem megannyi vérzivatarának ellenére Magyarország létezik, a magyar nyelv él.

Ez akár azt is jelentheti, hogy az Istent lekurvázni az Isten törvénye szerint való. Mondhatni egy apokrif irat szerint: "Megteremté az Úr a magyart, és látá, hogy az jó. Aztán förtelmes káromkodást ada az magyarnak az ő szájába az Úr, és hallá, hogy az jó."

Persze az is megeshet, hogy nincs Isten. Akkor viszont mondhatunk rá akármit, ebből baj nem származhatik.

Azt sem lehet kizárni, hogy az Isten valóban kurva, és ezért nem gerjedt eleddig égtelen haragra ellenünk.

És persze még az is lehetséges, sőt fölöttébb valószínű, hogy az Isten égtelen haragra gerjedt ellenünk a fent leírt káromkodás miatt, és éppen ver minket az ő égtelen haragjával.
Történelmünket, és jelen napjainkat ismerve ez tűnik a legvalószínűbb forgatókönyvnek.

Érdekes plusz információ, hogy a minden népréteg és minden korosztály által egységesen imádott Indul a Bakterház című filmben kétszer is elhangzik ez a bizonyos "akurvaistenit".
Még érdekesebb plusz információ, hogy ez nem nagyon szokott feltűnni az embereknek.

Korábban egy másik blogon iszonyatosan lebasztak azért, mert azt állítottam, hogy meggyőződésem szerint a himnuszunk közvetve hozzájárult két világháború elvesztéséhez, és az ötvenhatos forradalom bukásához is. Talán van összefüggés aközött is, hogy hazánk hosszú évtizedekig vezette az öngyilkossági statisztikát, és bár már nem vagyunk világelsők, de azért továbbra is ott vagyunk a legjobbak közt. hasonló a helyzet az alkoholizmust és a depressziót illetően is. A világválság beütésekor nyugodtan dőlhettünk hátra, hogy megint sikerült az élmezőnyben végeznünk taccsravágott gazdaságunkkal.

A magyar himnusz egyedülálló a világon. Amikor külföldiek először hallják, nem értik, mi történt. Ha olimpián az aranyérmes tiszteletére csendül fel, gyakran fordul elő, hogy a zenekar gyorsabban játsza, mint ahogy megszokhattuk.

A magyar himnusz mind tempójában, mind dallamvilágában elüt a szabványtól. A himnuszok általában lelkesítő indulók, de az is előfordul, hogy már-már cirkuszi csinnadrattára hasonlítanak. Az azonban teljesen szokatlan, hogy egy nemzeti himnusz a temetői sírásrívást juttassa eszünkbe.

A himnusz megzenésítésért Erkel Ferencet illetik átkaink, gyerekeink átkai, unokáink átkai, már ha lesznek egyáltalán unokáink, mert az sem kizárt, hogy a himnuszon elkeseredve ez a nemzet írmag nélkül maradva törli el önmagát a Föld színéről.

A himnuszunk egyébként szép. Mielőtt rám támadnátok, hogy hazaáruló vagyok, idegenszívű, nemzetgyalázó, azelőtt kell megjegyeznem, hogy nekem kimondottan tetszik. Ahogy mondani szokták, nem szomorú, hanem fennkölt. Nem lassú, hanem méltóságteljes.
Drámai.
Katartikus.

Na persze nem mindenki ragaszkodik a megszokott formához. Vannak nagy újítók, igazi kulturális forradalmárok, akik dacolva az ostoba nép ellenállásával, új színt visznek a himnuszba. Megtöltik vidámsággal. Amikor ők éneklik a himnuszt, biztosak lehetünk benne, hogy felejthetetlent alkotnak.

Két csodálatos gyöngyszemét ismerem a mai magyar könnyűzenei élet dadaista, vagy inkább destruktivista himnuszfeldolgozásainak.

Az egyik a Király Linda által amolyan soul-osan bekezdett, majd félúton tökéletesen elfelejtett darab. A kishölgy a csúcsponton a felbőszült tömegnek még kicsit igyekezett jobban felpiszkálni a vérszomját, amikor froclizta őket, hogy segítsenek neki, mert magyarok vagyunk, vagy mi.

A másik a Vikidál III/3 Gyula által megálmodott verzió, amelyben éppen annyi hajlítás van, mint konkrét fals hang. A neves művész becsületére legyen mondva, hogy a felvételt elemezve majdnem olyan részegnek tűnik, mint Demjén Rózsi, amikor józan. Miért is ne tisztelje meg az ember a himnuszt azzal, hogy részegen danolja el...

Van egy harmadik feldolgozás is, ezt pedig az Anima Sound System állította elő. Botrány ugyan ebből is volt, de ez már inkább minket magyarokat minősít. Ezt az anima sound system honlapján, a zenék, maxik, bujdosó, himnusz menüpontokon végignavigálva tudod meghallgatni.

Rendes országokban amúgy nap mint nap simán feldolgozzák a himnuszt. Ez is csak annak a jele, hogy élő virágzó műalkotásról van szó.
 

Bandi kutatásai további hasznos infókkal szolgálnak a himnusszal kapcsolatban:

Voltak (vannak) törekvések arra, hogy a himnusz egy fokkal jobb mantra legyen.

Mert hogy addig nincs is baj, hogy

'Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;'

Mondjuk még mindig tartózkodunk attól, hogy felelősséget vállaljunk a tetteinkért, és egy deitástól várjuk, hogy jobb legyen a sorunk. De ettől most vonatkoztassunk el. Végülis a kereszténység EU-konform. Node tovább.

Azt mondják az illetékesek, hogy aztán ide jönne ez a rész:

'S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.'

Nomármost lássuk be, ha az ember ezt így egyben hallja, és fejben ezt rendeli össze az önmaga magyar mivoltával, az sokkal jobb a megbűnhődős, balsorsos verziónál.

Vagy pedig -- ha már lúd, legyen kövér alapon -- használjuk ezt a részt:

'Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.'

A minap barátnőm felhívta a figyelmemet arra az apróságra, hogy a magyar nyelvben a gondolat kifejezés tartalmazza a gond szót.

Összehasonlításképp utánanéztem más nyelveken is. Sajnos csak angolul tudtam eredményt produkálni, más nyelven nem tudok eléggé.

Egy angol nyelvű etimológiai szótár szerint a think szó eredetije azt jelentette, hogy 'saját maga számára megjelentet', és a látszik, előtűnik igéből képezték. Én körülbelül a magyar felidéz szónak feleltetném meg, vagyis egy tárgy, vagy fogalom megjelenítése lelki szemeink (füleink, orrunk) előtt. Teljesen ártatlan.

Míg a magyar nyelvben a gondolat nyelvtani alapja a gond főnév. (gond + ol). Tehát amikor a magyar ember elméje dolgozni kezd, az automatikusan valamilyen gondot, problémát jelent. Aki valamin töpreng, az a nyelv szerint, predesztináltan, eleve a bajaival foglalkozik, vagyis gondol.

Számos szavunk van az agyi folyamatok kifejezésére (elmélkedik, töpreng, mélázik, morfondíroz), mégis a gondol lett az a szó, melyből a nyelv fejlődése során megszületett az idea kifejezés magyar változata, a gondolat főnév (gond + ol + at).

Amennyiben ez így van, ez érdekes társadalomtörténeti kérdést vet fel, miszerint mikor történt ez. Mikor váltak annyira hétköznapivá a bajok, a problémák, hogy a magyarnak semmi más nem jutott eszébe egy idő után, és a gondolat köznevesült?

Sőt, odáig elmegyek, hogy elképzelhető, hogy ez az apróság, ez az egy szó tehető felelőssé a népünket jellemző búvalbaszottságért.

A szónak ugyanis nagy hatalma van.

A szó szülője pedig a gondolat...

UI.: Ha valaki nagyon ért más nyelveken, esetleg írja meg tapasztalatait.

Van pár igazán zseniális dolog a magyar nyelvben. Az alábbi értelmes párbeszéd például minden további nélkül elhangozhat.

- Az az az izé?
- Az az.
- Hogyhogy?
- Hogyhogy hogyhogy?
- Hogyhogy az az?
- Azaz hogy az?
- Az.
- Az nem az.

Az igazán gyönyörű ebben az " az az az " szerkezet, illetve a " hogyhogy hogyhogy " , bár az " az nem az " kijelentés is figyelemre méltó.

vannak olyan hangulatok, képek, érzések, amiket az ember nagyon mélyen érzékel, elraktároz, és ha feltöltődésre van szüksége akkor előveszi őket a kis fiókjaiból.
az én egyik ilyen lenyomatom - nevezzük így - évekkel ezelőtt készült. lent voltunk egy vidéki házban barátokkal, és a buli utáni reggel ültünk a fonott kerti székeken sorban a tornác előtt, a házból fun lovin' criminals szűrődött ki; ment körbe egy cigi, a kutya játszott a fűben, mi pedig szinte felolvadtunk a meleg vízparti párás levegőben. Olyan béke szállta meg akkor a lelkünket, ami talán egy meditációs élményhez hasonlítható leginkább.

amiben ma volt részem- más összetevőkkel, józanul- az is hasonló hatású volt, látványra pedig kissé szürrealisztikusnak mondanám: nem gyakran cikáznak az ember körül fürdőruhás napozás közben hulló őszi levelek. :)
a Lukácsban áztattuk ma magunkat, és optimisták lévén megnéztük, hogy nyitva van-e még a napozó rész. hát, olyannyira nyitva volt, hogy rajtunk kívül még számos emberke húzgálta a napra a nyugágyat. (bár, azt lefogadnám, hogy 50 faktoros naptej csak nálam volt:). a fürdő udvarában lévő hatalmas tölgyfák lombja pont a tetőrésszel van egy vonalban, így - miközben csukott szemmel töltekeztem a napfénnyel, vizibiciklis-májszbitte morajlás helyett a betonon bukdácsoló elszáradt levelek hangja muzsikált. egészen különleges élmény volt.

A lakótársam csinált kekszgombócot. Valami perverz ötlettől vezérelve tett bele szezámmagot is. Ettől a gombócok ugyanolyan finomak, viszont amikor rágod őket, akkor az apró magok úgy roppannak a fogaid közt, mintha muslincákra harapnál. Ez némiképp rontja a termék élvezeti értékét.

Miközben sorra majszolom a gombócokat, közben azon gondolkodom, hogy mennyire fontos a látványnak, az ízeknek, illatoknak, az állagnak, az elvárásoknak összhangban lenniük egymással. Szerintem az elvárás az egyik központi kérdés. Ha ugyanis életemben soha nem ettem volna kekszgombócot, akkor azt mondanám, hogy ez így tökéletes. Mivel viszont szakavatott ismerője vagyok a kekszgombócok népes családjának, ezért a fogam alatt roppanó muslincák képzete komoly problémákat okoz a jutalmazó központban, és így az élvezet nem teljes.

Erről eszembe jut, amikor 11 évesen, alig pár hónappal a csernobili atomkatasztrófa után ismerősöket látogattunk meg Lettországban, akkor még a Szovjetunió egyik tagköztársaságában. A kedves háziak minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ottlétünk alatt ne szenvedjünk hiányt földi javakban. Ez a Szovjetunióban nem volt egyszerű feladat. Gasztronómiailag a helyzet tragikus volt. Egyik nap elvittek minket egy rigai családhoz, akik tradicionális lett eledellel kedveskedtek nekünk. Letelepedtünk az asztal köré. Ünnepélyesen lehelyezték a körülményekhez képest díszesen megterített asztalra a tálat, amiben első ránézésre kekszgombócokat halmoztak egymásra. Az ember szájában megindul a nyálelválasztás, izgatottan markolássza villáját, látja a gombócba belegyúrt kókuszt, és és és mintha mák is lenne benne. Hm. Mák? Végül is nem lehet az olyan rossz. Mákos kókuszos kekszgombóc? Nosza, vágjunk bele! Kiteszek a tányéromra egy lúdtojás méretű példányt. Kicsit talán túl lágy. Megyen széjjelfele, mint Gellért Püspök. Villámmal egy nagyobb falatot kanyarítok belőle, és hamm bekapom.
Hidegzuhany.
Ebben ugyan se mák, se kókusz. Se kakaó, se keksz.
Valami szörnyűség.
Rettenet.
Mi ez?
Fokhagyma? Az. Fokhagyma. És talán árpaliszt, vagy rizsliszt, vagy nem is tudom mi.
Egy falat van csak a számban.
Lefagyott a rendszer. Még megrágni sem tudom. Az állaga. Mintha valami fokhagymakrém lenne, vagy vízbe áztatott lángospüré.
A nyelvemmel apró darabokat mázolok szét a szájpadlásomon és azokat próbálom a lehető legfeltűnőtlenebbül egyenként lenyelegetni. Lassan haladok. Még a falat négyötöde a számban ázik. Lehajtott fejjel küzdök. Villámmal a tányéromon kapirgálok. Körbesandítok. A testvéreim arcán ugyanaz a rémület és ugyanaz a gigászi küzdelem tükröződik. Az apámnak kell megmentenie a helyzetet. Már mindenki tudja, hogy ő fogja az összeset megenni. Lassan, valami egészen szégyenletes lassúsággal, feltűnés nélkül mindenki szépen sorjában átpasszolja az ő tányérjára a gombócokat. Apám igazi hős. Gyűri le őket rendületlenül. Kényszeredett beszélgetés. A percek egymást vonszolják. Nekem még mindig a számban van az első és egyetlen falat egy kicsi darabja, pedig már időtlen idő telt el az első sokk óta. Egyszerűen nem merem teljes egészében lenyelni. Valami háborog a bensőmben. Nem akarom az ünnepi asztalt lehányni. Csak óvatosan nyelni. Lassan. Vigyázva.
Arra már nem emlékszem, hogy ennek a lidércnyomásnak hogyan lett vége.
Elmúlt. Ez a lényeg.

Ami világossá vált, az az, hogy nincs annál rettenetesebb, ha valami egészen másra számítasz, mint ami be fog következni. Azóta sem tudom, hogy ha akkor nem hisszük desszertnek azokat a gombócokat, hanem tisztában vagyunk azzal, hogy egész fej fokhagymákat kell megennünk, akkor milyennek találtuk volna az ételt.
Nem kizárt, hogy finom.
Sosem fogom megtudni.
Remélem.

egy gasztroblogban bukkantam rá az alábbi magyar termelőre. ha szeretitek a tejtermékeket és nem hallottatok még a Cserpes Műhelyről, akkor mindenképpen ajánlanám figyelmetekbe. nem rajongok sem a sajtokért, sem a joghurtokért, de mióta ezeket megkóstoltam, függő lettem. ma ettem életemben először olyan krémtúrót ami normális összetevőkből állt, konkrétan: ricotta, tejszín, joghurt, cukor, vanília kivonat, narancs és citromolaj. (semmi ízfokozó, aroma, meg egyéb mesterséges nyalánkság)
voltunk a fővámtéri csanokban, bevásároltunk a következő hetekre legalább 8féle joghurtot, 0,5-ös tejet (!), fokhagymás sajtot, ilyneket. a manufaktúra szemléletű üzemben(családi vállalkozásból nőtte ki magát) a gyümölcsjoghurt olyan mennyei, egyszerű, tiszta, finom ízű, hogy azt elmondani nem tudom . a joghurtok ízét adó lekvárt is ők készítik persze, erdei gyümölcsökből. (az epres a favoritom eddig.)
az árak teljesen megfizethetők, ha tehetitek nézzetek el valamelyik árusító helyre..

A következő honlap segítségével meg lehet állapítani, hogy karácsony van-e már:

http://www.isitchristmas.com/